NORA

Ibsen Nóráját az 1879-es koppenhágai ősbemutató óta rendszeresen játsszák a világ színpadain. A művet a házasságról és a családról alkotott hagyományos felfogással való radikális szakításként tartják számon. A dráma végén becsapódik az ajtó, a nő és anya pedig elhagyja férjét és három gyermekét, hogy emberként önmagára találjon. Ez a befejezés már a kezdetektől fogva példátlan botrányt kavart. Bár a köztudatban Nóra az első feminista, aki a színpadról kiáll minden nő jogaiért, alakjának születése mögött egy bántalmazás története húzódik meg, amely legalább annyira éles és kijózanító, mint az az igazság, amelyet Nóra távozása előtt férje elé tár.

Ibsen életrajzírói és műveinek értelmezői rendszerint megemlítik, hogy Nóra alakját Laura Kieler ihlette, ám ritkán szentelnek ennek nagyobb figyelmet. Sokan azt is felvetették, hogy a figura megalkotásakor Ibsenre Laura férje, Viktor Kieler még nagyobb hatással volt, hiszen róla mintázta Nóra férjét, Torvald Helmert.

Ibsen drámái mindmáig megtöltik a színházakat, mindenekelőtt nőalakjainak köszönhetően. A nőket erősnek és kiszámíthatatlannak látta; felébresztették irodalmi képzeletét – szüksége volt rájuk. Drámáiban olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul bontakoznak ki, hogy történetüket még egy vaskos regényben is nehéz lenne elmesélni. Ibsen azonban mindezt néhány felvonásban, kifinomult és dinamikus drámai szerkezettel képes megvalósítani. Éppen akkor, amikor megismerjük őket, és igazán érdekessé válnak számunkra, legördül a függöny. A férfialakok ezzel szemben árnyékba burkolóznak: színtelenek, gyakran túlságosan hétköznapiak, és nem ritkán gyengék.